Az előző cikkem - Következetesen következetes? - folytatásaként, az alábbiakban kibontom részletesen a következetes neveléssel kapcsolatos ellenérzéseimet...
A szülő - amennyire csak a helyzet engedi kedvesen és mosolygósan, de folyamatosan és határozottan, ha pedig szükséges erélyesebben - utasít, irányít, minősít, kontrolál, és ezzel - a gyermek személyiségétől függően - "túlalkalmazkodó üzemmódba", vagy éppen "lázadó üzemmódba" tolja bele a gyermeket észrevétlenül. Itt kezdjük el "kiképezni" a gyermekeket arra, hogy felnőttkorukra "Játszma nagymesterekké" váljanak...
A "túlalkalmazkodó üzemmód" szorongással jár, melyet a szomorúság és a félelem kísér. Jelentkezhetnek az alvási és / vagy evési zavarok, körömrágás, pánikrohamok, súlyos önbizalomhiány, énképzavar, kommunikációs nehézségek, kényszeres hazudozás, rendszeres fejfájás, hányás ..., de akár komolyabb betegségek is, mint például szívbetegség, súlyos emésztési zavarok, és még jó néhány...
A gyerekkorban megerősített túlalkalmazkodás végig kísérheti az egyén egész életútját, rányomva bélyegét életének minden főbb területére (gyermeknevelés, párkapcsolat, társas kapcsolatok, hivatás, karrier, egészség...). Felnőttként kísérheti életét a folyamatos önostorozás. Bűntudat, szégyen, akár lényegtelen dolgokért is, önmaga ellen irányuló harag... Sokszor elégedetlen önmagával, általában gyorsan talál valamit magának, hogy mit csinálhatott volna jobban. Áldozati szerepben éli életét - "szegény én" -, de sokszor észre sem veszi, mert ez vált természetessé számára már gyermekként...
A "lázadó üzemmód" folyamatos konfliktust eredményez. Könnyen belecsúszik a harag és düh tengerébe a gyerek. A kamaszkorra nagyon jellemző a szülői szigor elleni lázadás. A gyerek egyre gyakrabban lázad, a szülő pedig egyre súlyosabb büntetési tételeket talál ki... Ennek egyenes következménye lesz, hogy előszeretettel fogja keresni azokat a lehetőségeket a gyerek, amikor mások fölé emelkedhet, hogy végre valahol Ő legyen az erősebb, mert már nagyon unja, hogy otthon mindig Ő a gyengébb. Folyamatosan készenlétben áll, hogy az "asztalra csapjon", kifejezetten konfliktuskeresővé válhat, hogy kiadhassa a benne összegyűlt feszültséget.
Ha a gyermek személyisége olyan, átcsaphat a túlalkalmazkodóból a lázadóba. Amikor olyan sztorikat hallani, hogy: "Olyan drága jó gyermek volt. Mindig szófogadó volt, mindenben segített, soha egy hangos szót sem kellett kiejtenünk a szánkon, mindent első szóra megcsinált. Kiváló tanuló volt, szorgalmas, illemtudó. Nem értjük, mi történt vele... Teljesen kifordult önmagából. Biztos a barátok! Bekerült valami rossz társaságba..." Ez egy tipikus példa a lázadóba való átfordulásra! A rossz társaság nem tud senkit magával ragadni, ha a gyermekben minden oké. Ha viszont a gyermek folyamatos túlalkalmazkodóba üzemel, eljöhet az a nap, amikor robbant. Letépi láncait, és tombol. Az évek alatt felgyűlt feszültséget útjára engedi...
Kialakulhat az is, hogy bizonyos helyeken, helyzetekben így, bizonyos helyeken, helyzetekben pedig úgy viselkedik. Például otthon túlalkalmazkodik, iskolában minden apróságra ugrik, vagy fordítva...
Ne azt érezd, amit érzel, azt érezd, amit megmagyarázok neked, hogy érezned kell! Vagy..., azt érezd, amit illik! Azt érezd, amit elvárnak tőled!...
Amikor letiltásra kerül a düh, a harag, a szomorúság, úgy benne ragad az egyén a "túlalkalmazkodó üzemmódban", hogy még csak „fel sem tűnik” sokszor neki ez az állapot, hisz számára ez a természetes alapállapot. Minden oké, minden szép és jó, aztán "derült égből villámcsapásként" egyszer csak megjelenik a szomatizáció, azaz lelki nehézség megjelenése testi tünetek formájában (gyomorfekély, súlyosabb emésztési zavarok, autóimmun betegségek, szívbetegségek, daganatok ...).
Mivel a szeretetre akkora szükségünk van, mint a levegőre, kiváló és egyszerű stratégiának tűnhet a szeretet megvonása. Remekül lehet manipulálni ezáltal a gyereket. Ha nem azt csinálja, amit a szülő elvár, egyszerűen megvonja tőle, és előbb - utóbb mint egy kis kutyus, engedelmeskedik. Ennek a felnőttkori következménye leginkább a súlyos önbizalomhiány, magát alul értékelő, depresszív, szorongó, félős személyiség lehet, aki számára az lesz a természetes, hogy mindenkinek megfeleljen, hogy elfogadják, szeressék őt ezért cserébe. Azt gondolja, hogy csak így elfogadható, így szerethető, ugyanakkor mindemellett folyamatosan azon „parázik”, hogy vajon elég jó-e.
A "túlalkalmazkodó" gyermekből könnyen irányítható, kiszolgáló, "áldozati szerepet felvevő" felnőtt válhat (imádják őket. a domináns élettársak, a "rossz fiúk", a főnökök, a kormányok...), még a "lázadó" élete a folyamatos dühöngésről, konfliktusokról, beilleszkedési problémákról, örökös balhékról, válásokról, munkahelyek elvesztéséről szólhat.
Amikor a családban az apa, vagy anya teljesítmény orientált, elvárásoknak kell megfelelni, és a gyermek a szülő elvárásainak igyekszik is általában eleget tenni. Ennek lehet a következménye a megfelelési kényszer, a folyamatos szorongás, a félelem, az önbizalomhiány.
Ez a szülői hozzáállás azonban kiválthatja a gyermekből az ellenkező reakciót is. Nagyon jó képességű gyermekek élete törhet derékba ennek következtében. Mivel, úgy érzi a gyermek, hogy úgysem tud elég jó lenni szüleinek, egy idő után már nem is törekszik erre. "Megbénítja" a gyermek teljesítőképességét, nagy valószínűséggel félresiklik élete...
Tehát a gyereknek nem csak engedelmesnek, de sikeresnek is kell lennie, nem csak viselkednie, hanem teljesítenie is kell.
Mentálhigiénés szakemberek évtizedek óta kongatják a vészharangot, hogy túlságosan siettetjük a gyerekek felnőtté válását. Egy tanulmány szerint a 12 - 13 évesek között megdöbbentően magas az italozók, kábítószer-fogyasztók, és a depressziósok aránya. A kutatók egyértelműen kimutatták, hogy mindez összefügg azzal, hogy a gyerekek már ebben a korban azért gürcölnek, hogy a szülők által támasztott tanulmányi elvárásoknak megfeleljenek. Megdöbbentő volt az az eredmény, miszerint a "tökéletesen" nevelt, szüleiknek és tanáraiknak gondot nem okozó, sikeres szülők kiválóan teljesítő csemetéi körében találták a legtöbb függőségben élő, szorongó gyermeket...
Erich Fromm, a kitűnő pszichoanalitikus egyszer azt nyilatkozta: "Kevés szülő elég bátor és független ahhoz, hogy jobban törődjön a gyermeke boldogságával, mint a sikerével." Sajnos sokszor valóban feláldozzuk a gyermekünk jelenét a jövő érdekében.
Amikor a szülő meg van győződve arról, hogy Ő tudja a legjobban, hogy mi a jó gyermeke számára, Ő irányít, hisz Ő a Főnök, figyelmen kívül hagyja azt, hogy gyermeke valójában mit szeretne, mire vágyik.
Sokszor a szülők a gyermeken keresztül saját magukat akarják megvalósítani, és a gyermeket a saját álomvilágukba tolják, irányítják, miközben sem az adott szakma vagy hobbi nem illik a gyermekhez.
Ez a szülői hozzáállás eltéríti a gyermeket az útjáról, az életpályájáról, jelentősen belezavarhat a személyiség fejlődésébe. Ennek hatására állandó kérdőjel lehet felnőttként a munkahely, a szakma vagy a hobbi, hogy mit is akar csinálni az életben, illetve mit vár az élettől.
Olyan érzés számára, mintha más úton gyalogolna, mint ahol kellene, és másokkal találkozik, mint akikkel kellene. Hiányérzete van folyamatosan, és ezt általában valamilyen függőséggel kompenzálja.
Ez is sajnos a megfelelési kényszer kialakulását támogatja a gyermekben. Mivel igazi sikereket ritkán ér el (nem az Ő útján halad), az önbizalomhiány, a kisebbrendűségi, elégtelenségi érzés erősödik benne.
Előfordulhat, hogy kialakul a személyiségben egy önámítás, hazudik magának, másoknak, ezáltal próbálja kompenzálni alacsonyrendűségi érzését. Az önbizalomhiány együtt járhat azzal, hogy közösségben, csoportban nem érzi jól magát, kívülállónak éli meg a helyzeteket. Elkülönül, magányos lesz. A boldogtalanság miatt depresszív lehet, befelé forduló, visszahúzódó.
Dr. Ranschburg Jenő tanácsa ezzel kapcsolatban:
"Engedd, hogy megtalálja önmagát!
Meg kell találnod az egyensúlyt a születésétől fogva a gyermekedbe plántált szabályok betartatása és az ő saját elképzelései között. Engedd, hogy megtalálja önmagát, a maga útját, mert egyfajta bátorság kell másként csinálni valamit, mint ahogy szokták.
Kreatívnak lenni, alkotószelleműnek lenni nemcsak kognitív kérdés, hanem személyiségjegy. A túlzottan lelkiismeretes gyereknél túl erősen működik a korai szülői szabályrendszer, ami elnyomja az egyén törekvéseit. Ezek a gyerekek mindent úgy csinálnak, ahogy kérik tőlük, mert az biztos, abból baj nem lehet. És lehet, hogy 160-a az IQ-juk, akkor sem fognak letenni semmit az asztalra, amiből bárki profitálhat. Az a bátorság hiányzik belőlük, ami a kreativitásnak, alkotószellemnek része."
A következetes szülők ugyan előszeretettel nevezik követkéménynek a büntetést, de véleményem szerint a büntetés az büntetés ettől függetlenül... A büntetés mindig megalázó egy gyermek számára. Haraggal, dühvel, szégyennel, bűntudattal, fájdalommal jár.
A gyerek elsősorban arra összpontosít, hogy le ne bukjon, és egyáltalán nem arra ösztönzi, hogy belegondoljon abba, az adott cselekedetével mit idéz elő.
Nem a felelősségvállalásra tanítja. Elsősorban a következmény megúszására fókuszál, és nem azon gondolkodik mielőtt megtenné az adott dolgot, hogy árt-e ezzel valakinek. Ha lebukik, azon fáradozik, hogyan bújjon ki a felelősség alól, ha kell, másokat támad, hibáztat, csak megússza!
Az ezt követő eseménysorozat annak függvénye, hogy milyen a gyermek személyisége. Megszólalhat a belső hang, mely következtében elindul az önostorozás, önmarcangolás (ez sokszor végig kíséri az egyén egész életét, és elősegíti betegségek kialakulását), de az is lehet, hogy inkább bosszút forral szülei ellen, vagy azzal szemben, "aki miatt megbüntették". Elpazarolt értékes energia, mely pozitív dolgok megvalósítására is felhasználható lehetne...
Tehát a "büntetéses / következményes rendszer" megakadályozza azt, hogy a gyermek a tetteiért önként, természetes módon vállalja a felelősséget...., továbbá azt, hogy belső, saját őszinte késztetést érezzen arra, hogy a lehető legjobb megoldást megkeresse a kialakult helyzetre, helyre hozza a történteket mindenki megelégedésére, valamint tanuljon belőle, és személyiségét építse az adott eset.
A "korlátok" és "határok" szülők általi kijelölése általában sajnos csak azt a célt szolgálják, hogy a gyermekre kényszerítse a szülők akaratát. A gyermeket arra tanítja, hogy azért ne tegyen meg valamit, mert az TILOS, nem pedig azért, mert erkölcsileg helytelen.
Valójában a cél az, hogy a gyerek saját maga képes legyen meghúzni a határait, és ne azt kérdezze magától, hogy "Szabad-e ilyet csinálni? / Megbüntetnek-e azért, ha ezt megteszem?", hanem azt "Ha megteszem, ártok-e ezzel valakinek?"
A gyermekeink leértékelése helyett, tanuljunk meg bízni bennük, és higgyük el, hogy a gondoskodás, a szeretet velük született képesség. Ha ezeket erősítjük bennük, Martin Hoffman szavait idézve: "természetes szövetségesre lelünk gyermekeinkben". Ehhez azonban arra van szükség, hogy felhagyjunk végre a büntetéssel és jutalmazással, melyek a gyerekekben az önző érdekeket erősítik, a szülő - gyermek kapcsolatot fokozatosan, ám de biztosan leépítik, a bizalmat megszüntetik.
Buzdítsuk csemetéinket a perspektíva váltás gyakorlására, azaz arra, hogy adott szituációban képzeljék el, a másik ember éppen hogyan láthatja a világot, mit gondolhat, és mit érezhet. De legalább ilyen fontos az is, hogy mi szülők képesek legyünk gyermekeink szemével nézni a világot - ez a jó nevelés alapja!
1. rész: Kedvenc sakkfigurám, vagy csodálatraméltó gyermekem?
2. rész - Szabály-, és korlátmentes nevelés vezet el a boldogsághoz?
